2016. április 11., hétfő

A tavasz

legelső napsugarai idén is kicsalogattak minket egy kis sárdagonyászásra, 
de az alábbi képek nem akkor készültek, amint az nyilvánvaló. 

Olyan helyre igyekszünk, ahová nem illik négy keréken gurulni, holott járható lenne 
azzal is a szántóföld melletti út. Különben meg 546 méter az oda és pont annyi a vissza is. 

Szélben, igazán finom, meleg szélben, amit itthon soha nem éreztem meg ezelőtt. 


Somogyi dombocskán bandukolunk felfelé, várva és mégis váratlanul bukkan fel előttünk 




Szép, hosszú, rávezetős a csapás, legyen időd felkészülni a csodákra.


Mondjuk nekem minden Árpád-kori templomunk egy csoda, pláne akkor, 
ha csak néhány falmaradvánnyal mutatja meg egykori fenséges voltát. 

Csonka tökéletesség.


Viszonylag gyorsan rátalálok két fal szögletében a helyemre és bámulok, bámulok csak felfelé.
 Mérhetetlen csend van itt és nyugalom, leginkább magamban, legbelül.

Itt megint tudom, áll fölöttünk valaki. 

Lehet Isten, Krisna, Allah a neve, vagy Földanya, az biztos, hogy hatalmas.

Nekem Teremtőm


firkál az égre a kedvemért, miközben kerülöm gyönyörködve a házát


és  fénye útját... 


A hét évszázados toronyról azt mondják, pusztába kiált.


Szerintem útjelző.

Múltból jelenbe,
földről égbe,
elmúlásból életbe vezetőé.


Vidítóul megmutatom a legszebb képet, amit összebarmoltam egy felirattal.


Ez a ládázás jó ürügy némi múltba tekintésre. Kilenc évvel ezelőtt a közelben 
egy másik isten másik templomában ért először a Jóember lábujja a lábujjamhoz. 


Azóta sem felejtettem el annak a fiatal szerzetesnek a sóvár tekintetét, 
aki véletlen megleste a pillanatot.

...

Bizonyossági alappont nekünk Somogyvámos.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...