2017. augusztus 20., vasárnap

Minden reggelünk

ugyanúgy kezdődik. Kakasszóra ébredek, kiülök a teraszra, 6:10, semmi nesz. 
A szélerőművek surrogását hozzájuk képzelem. Egyszerre halk morajlás támad: 
a zsongásból* felhangzik az első kabóca hangja, aztán a második, tizedik, századik, ezredik.
 Tripiti irányából a kasztró felé tíz másodpercen belül az összes felébred és nyomatja 
veszett dalát egész álló nap. Mesochori az smafu, sőt Pienza is smafu ahhoz képest, 
ahogyan itt hangoskodnak jelenlegi kedvenceim.

A Korfiatissa harangja fél 8-kor szólal meg először.
Ezt mondja: tititá-tititá-tititititititá.
Imádom. Egy templom harangjának a hangját imádom...


Elbűvölő ez a városka. Egyszerűen képtelen vagyok reggelente csak úgy ukkmukkfukk 
a legrövidebb úton lemenni parkolóba, kötelező a kerülő. 
Az egyre nagyobb kerülő. 
Nyughatatlanul kapkodom a tekintetem, jaj, valamit ki ne hagyjak! 
Mint ezt eddig: három napja PlakaMiluban lakunk és most tűnik fel, 
a harangocskás kapubejáró itt van velünk szemben. 


Előtte járkálunk minden reggel és minden este.
Mi mást hagyok még itt véletlen?

Az Archontoula macskaköves utcája,


a megunhatatlan kék terasz,


egy ablak egy ajtóval**


kavicsokkal, 


a pici, sarki házikó, újra és újra elvarázsol.


Rajongok minden szegletéért, sőt gyertyavénuszai láttán sem jön elő a blöá***. 


Körülöttünk a béke és a nyugalom szigete, egy hangos rossz szót erre nem hallani, 
a veszekedés, a verekedés, ajtó előtti pakkok lenyúlása teljességgel elképzelhetetlen. 
Itt mindig mindenki összemosolyog.

 

Szélesjó elégedettséggel indulunk útnak: szomszédolni megyünk... kocsival... ez kissé gáz...
A két település gyalogosan 15 percnyire van egymástól...


Olyan közel van Trypiti, hogy majdnem túlhajt rajta az ember, ha nem veszi észre idejében
 parkoló melletti makettet. Stop, itt kell megállni, a falvacska szélmalmairól nevezetes.


A térképek szerint hét vagy tíz áll belőlük elszórtan a dombon. Megközelíthetőek kocsival, 
de gyalogosan érdemesebb körülszaglászni azokat. Eredeti funkciójukat elvesztették,


felújítva, vendégházakként várják ideiglenes lakóikat. Ki-ki kedvére válogathat közülük:
 vakoltat vagy vakolatlant, vitorlásat avagy vitorlátlant kíván bérbe venni. 
Surrogás hiányában majdnem tökéletes lehet bennük a fíling.


Ezzel a kis helyessel, a legtakarosabbal szívesen bővíteném bakancslistám.

 

A szélmalmok alatt található Agios Nikolaos impozáns, kéttornyú temploma, 
ez a település másik jellegzetessége. Hatalmas, közelről rá sem fér egy képre.


Pláne, mert olyan szűk utcácska fut előtte lefelé, hogy azt inkább véalakban 
egyirányúsították. Mókás azon furikázni, ismerve a görögök közlekedési szokásait, inkább
 ijesztően mókás. Nem is próbálkozunk sokáig, Juci pár piruett után visszakerül a parkolóba,
 mi pedig gyalogos üzemmódra váltunk. Szerencsére. Jól is van ez így! Egy ideje azt 
veszem észre, ahol nem járkálok (eleget), azt a helyet nem tudom megszeretni.****

Trypiti magával ragadó kis település! Bűbájos részletek kötik le a gondolataim, 
például milyen csudás lehet egy ilyen boltív alatt felmosni... a márvány járólapokat...
nade hogy ugyanhonnan kerültek ide... és miért ahányakkora?


Gyerekkorom trafikjai jutnak eszembe a fura kis épület láttán, nem véletlenül. 
Egy hadifogságból hazatérő férfi, Zoilias Konstantinos kapta meg üzemeltetési jogát 1951-ben. 
A hely hamarosan a környékbeliek kedvenc találkozóhelyévé nőtte ki magát. 47 éven keresztül, 
egészen 1998-ig működött, amikor tulajdonosa megbetegedett. A bácsi 2004-ben meghalt,
 ezután a bódé évekig elhagyatottan állt, mire kialakították benne a mai emlékhelyet.


Szép gondolat, bár nálunk is lennének hasonlóan emberközeli emlékhelyek! 
Bár ez esetben már rég betörték volna az ablakát, hogy kilopják belőle 
a kapcsot, cérnát, horgolófonalat.


Morózus állapotomnak a következő pingák intenek pát:
amott virágkoszorú hívja fel figyelmed az ablaknyílás titkára,


emitt romos házat lepleznek festett fafüggönyök.


Tényleg királyság lehet itt lakni! Az emberek lényegesen barátságosabbak, mint Plakán.
Mindenféle öregasszonyok kajabálnak utánunk, hogy hová megyünk és bólogatnak, jófelé tartunk.


Erre is van egy rakás templom, természetesen mindegyik ajtaja zárva, a Panagia (mármegint) Faneromenié is. Terasza telve jó energiákkal, kabócazajjal, hűsítő árnyékkal. 


Az úton tovább haladva hamarosan elérjük a lépcsőt, ami az ókeresztény katakombákhoz vezet.


Szerencsénk van, fél 12-kor még nincsenek sokan, így a második turnussal lemehetünk.


Kábé 10 percet tölthetünk benn, az idegenvezető ledarálja görögül és angolul az ismertetőt,
 zseblámpájával rávilágít az ismertetett pontra, mire felfognám, mit látok, a fényt tovaröpteti
 az újabb pontra, azon nyugszik a fény ismételten 10 másodpercig. Baromi kevés az idő ide,
 morcogok magamban. Na nem azért, mert annyira szeretek sírokban kódorogni, de azért 
10 további perc kellett volna még itt nekem. Fényképezni csak vaku nélkül szabad, 
így nem is nagyon tudok mit mutogatni.


A lényeget hadarva kéretik olvasni:

I. századi ókeresztény temetőben járunk, amely talán még a rómainál is korábban létesült. 
Eddig mintegy 200 méter hosszú járatsort tártak fel, de valószínűleg ennél nagyobb 
a katakombarendszer. Három nagy egységből áll, ezek közül a nagyközönség számára 
két nagyobb terem és egy folyosó látogatható. Az első terem közepén keresztelő medencét látni, 
tehát a hely nem csak a holtak városa volt, hanem templomként is használták. Majdnem 300 sírt 
találtak benne, melyeket vagy a talajba vájtak, vagy falba, ezek boltívesek. Az utóbbiakat 
családi sírokként használták, 5-7 embert temettek benne egymásra. A falfülkék fölött 
faragott olajmécsesekkel világítottak, ezek, csakúgy, mint a többi tufába vájt díszítés,
 az idő martaléka lett. Az eredeti festések csak egy-két helyen kivehetők, ellenben a későbbi
falfirkák jól olvashatók. A sírok üresek, többször kirabolták azokat. A teljes kifosztás
 felfedezésük után, valamikor az 1800-as évek közepén történhetett. Az itt talált értékek 
régiségkereskedők kezébe kerültek. A régészeti feltárás ezután vette kezdetét. 


Kábé ennyi... 

A vágtának köszönhetően otthonra marad a hű meg a ha plussz megjegyezem, hogyazértapécsitjobbankedvelem.*****

ATóninak van egy remekjó túrautas appja, így annak a segítségével 
haladtunk tovább kabócáktól hangos ligeteken keresztül.


Az i.e. 1000 környékén épült városfal maradványától jobbra


ott van előttünk a következő pontunk... Egy drótkerítés mögött. 
Mászunk át rajta, amikor az őr harsogva ránk kiabál, hogy hévagymi, 
mehetünk vissza azon az úton, ahonnan jöttünk.


Föl ugyanazon a lépcsőn, derülve, szégyenkezve, hogy nézünk majd az őr szemébe?


Még jó, hogy vissza kell fordulnunk, különben kimaradna egy másik fontos gps koordináta.
A tábla szerint itt találták meg a milói Vénuszt,


de különben ez megint nem igaz, mert egészen pontosan az út másik oldalán gyűjtött 
köveket a házához Kentrotas, a földműves, amikor megakadt a szeme Afrodité testén. 

Óhálanekedgeokesingkitalálója!


Gyors logolás után megérkezünk az ókori színház hivatalos bejáratához, az őr épp oly szivélyesen üdvözöl, mint másokat, mintha fél órája nem üvöltötte volna le a fejünket. 


Jó ideig elidőzöm a kőtárnál,


az aprólékos, finom munkák lenyűgözőek,


kattog a masinám és kattog a franciáké körülöttem.


Kevésbé tetszetős szépségekből építették meg a színház támfalát.


A későbbi korok jó szokásának megfelelően itt sem maradt túl sok értékes faragvány, 
pláne nem márvány. Milosz vulkanikus eredetű sziget, ez a kőzet természetesen nem fordul itt elő. 
Amit látunk, azt máshonnan szállították ide az ókorban, 
amit meg nem látunk, az például ott van Trypitiben, a boltívek alatt.


 Hatalmas építmény lehetett, fénykorában 7000 ember befogadására volt alkalmas*****. 
Arénája 1,8 méterrel szélesebb a megszokottnál, ergó gladiátorharcokra és állatviadalokra 
is használhatták a hegyoldalba épített "színházat".

Vesztét annak a porózus, vulkanikus közetnek köszönheti, amibe az alapjait vájták, az időjárás 
viszontagságainak köszönhetően ez az anyag elmállott, az építményt maga alá temette. 
Évszázadokig állt elfeledve, nagyon későn, 1989-ben kezdték csak szisztematikusan feltárni.
 Akkor került felszínre az alsó 6 sornyi ülőhely és a jelenleg itt látható leletek. 
A helyreállítás  után 700 férőhelyes szabadtéri színpadként működik. 


A plakai régészeti múzeum belépőjéhez elég korrekt ismertetőt mellékelnek a színházról, most már tudjátok, ez a következő állomásunk. Az előtérben a Milói Vénusz eredeti másolata 
fogad minket, melyet a Louvre műhelyében készítettek gondos kezek.


A múzeum három termében különböző időszakokból származó leletek láthatóak.
Személyes kedvenceim a Fylakopin talált színes kerámiatárgyak közül kettő: 
a hatalmas tárolóedény gütymőkkel,


és az 5-6 ezer éves gyümölcsfacsaró.


Istennő-szobrocskából több is van, a sok torzó közt kettő ép, egy gödörben találták őket. 
Az első nónémke, a második Kyra Phylakopi.

 

Tehénke-, kecskécske-, birkácska-, szamaracska szobrocska, 
hadd higgyem, mind-mind gyerek csinálta játék!

 

Kora este tekergünk vissza az ősi város irányába, az ősi város ősi kikötőjére épült mai Klimába.
Már csak ez hiányzik a Milos ókori emlékei közül, mindjárt teljes lesz a gyűjteményünk.

Első utunk megint kevésbé publikus helyre vezet, őskori betonból faragott lépcsőn fel,


mögötte sziklaüregek. Érdekes, valóban, de most ez a mellékes


sejthetitek, miért ilyenkor jöttünk.


Lemente kell nekem, minden este máshonnan lemenve!


Klima halászfalu.


Ha halászfalu, akkor syrmata,


sőt, nagyon sok syrmata,


sőt, szép, színes syrmaták


sőt, háttérben Trypitis
 

syrmatákok.


A többjük vendégházként funkcionál.
Édesek, helyesek és kényelmesek, itt mégsem laknék,


mert százan lődörögnek előttük nyughatatlanul.


Ez is csak hosszas várakozás után sikeredett olyan majdnem nincsittsenkisre.


Cifra színeit hátrahagyva, kevésbé hangos partszakaszon


fotózzuk


egymást,


és nem kérdés a lemegy-e.


A mai napba már csak egy kevésbé pofátlan, alig tolakodó macska fér bele.


Időnként olvasást színlel, majd diszkréten félrenéz, mielőtt lebukna.


Hazafelé fény derül a papírzacskók titkára:


mindegyikben teamécses, este azok világítanak.


Zacskó nélkül elfújná őket szélbarátom.



*
Szerintem akkor mozdítják meg a szárnyukat, attól támad az a jellegzetes zsongás.

**
Dimitris Tsirigotis a neve annak a fotóművésznek, aki ezeket megtalálta helyettem. 

***
Pedig ezeknek is először a feje fog leégni, mint a gyertyamikulásoknak, blőá.

****
Lásd a Plaka fölötti expedíciót!

*****
Az fenséges, léleksimogató hely. Egyáltalán nem a halál jut eszembe róla, hanem a születés, 
így aztán órákig képes vagyok ott nézelődni, elmélkedni és igen, ücsörögni.

******
Ma a teljes szigetnek kevesebb, mint 5000 lakója van ma.

4 megjegyzés:

  1. Hadarva olvastam, és közben hallottam a görög szó jellegzetes ütemét:)
    Meg a harangokat. Kabócákat. Érzem a meleget a bőrömön, orromban a bazsalikom illatú tengeri szelet...mostazonnaldemáris indulnék....

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De jó, hogy érzed, hallod és látod! Nagyon szerettem ezt a napot! :)
      Talán ez volt a legtökéletesebb Miloszon. :D

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...