Nyaralásunk

utolsó reggelén a telihold ébreszt. Jó alaposan elmélázom rajta, hogy majd hónapokkal később is rácsodalkozhassak: ugyanaz a hold ragyog fölöttünk Pesten is.

Repedtre érő, mézédes fügét viszont egy fán sem fogok otthon találni.

Már most hiányzik Milosz, holott még itt vagyunk.

 

Pollonia a mai egyetlen komolyabb célunk, muszáj bebiztosítanunk a holnap reggeli kompunkat. Gyorsan megnézzük, hogy söpröget temploma előtt a pap*,

 

aztán innen kb. 150 méterre északra emberem megpróbál felfeküdni a szélre,

aki nekem Miloszon nem olyan nagy barátom.

Zeusz (más vélemények szerint Poszeidon) trónja az a fotelszerű képződmény,

 amibe bele kellene ülnünk ahhoz, hogy mi kettecskén, egész életünkben, 

mostanmár örökkön örökkétig együtt maradhassunk, de tutira.

Föntről azonban nem tudjuk megközelíteni, ha nem lenne ennyire veszett a szél, 

még bátrabb is lennék, alulról viszont teljességgel lehetetlen a kivitelezés.

Így csak reményleni tudom a holtomiglant.

Mintha az óriások játszóterén lennénk. Elképzelem, ahogy Poszi ücsörög trónján, 

egyik kezében fogja ménkűnagy szigonyát és közben hatalmasakat bruhaházva figyeli, 

ahogy kölykei körülötte kavicsokkal dobálóznak.

Puff, süvít el egy a bal füle mellett és zuhan ide**,

püff, jobbról landol emitt egy másik, természetesen szikrázva,

 apró lyukacskákat hagyva mindenütt a játszótér nem eukompatibilis betonján.

A két sziget számomra legmegkapóbb

partszakasza ez.

Egyéb kevésbé publikus tevékenységek (ebéd, ajándékvásárlás, csomagolás) 

után elérkezik a búcsú ideje. A Marmarán most nyúlik hosszúra utoljára az árnyékunk.

Hja, innen még nem is láttuk a naplementét.

Ma sem fogjuk, beérjük ennyivel, tegnap megéltük a tökéleteset, azt überelni úgysem lehetne.

Helyette lenyomjuk az Agia Varvara kilincsét,

 

legnagyobb döbbenetünkre nyílik az ajtaja. Tudnak valamit ezek a görögök...

A kis kápolna mellett, az ablak túloldalán található a Kri Kri nevezetű éjszakai bár, 

ahonnan egész héten felhangzott hozzánk ez a borzalom***.

Csoda, hogy Jézus nem szökik le miatta a feszületről.

Az Enplo előtt Affika a behívóember.****

Körbesimogatom tenyeremmel az összes utunkba akadó bazsalkomot.

Lesétálunk a múzeum irányába, 

(Pásztok, Tripiti malmai!)

aztán vissza,

hogy a háttérben láthassam utoljára a Thalassitrát.

Az Oforaszba térünk be búcsúvacsorálni, 

 

s míg konyhájában sül a kecskécske és rotyog a paradicsomszósz, 

teraszán megéljük az utolsó naplementét.

Miloszon ma megtörténik a lehetetlen: macskát etetek.

Mielőtt végleg kibékülnék a macskákkal aludni mennénk, 

muszáj bejönnötök velem néhány helyre:

kézműves ékszereket,

rém egyszerű rucikat megpillantani,

 

amiktől megint varrni támad kedvem, rajzolni meg minimum gyöngyöt fűzni.

És természetesen homokot gyűjteni Halason, a Fráter-dombon,

 

hogy jövő nyáron, a Homok Múzeumban már onnan is legyen itt lapocska.

Hát vége...

Reggel hazaindulunk...

ebből a ma még kaotikus zenétől hangos

imádni való kicsi fővárosból.

Palazzo Castello - Plaka - Milu

* 

Valahol itt helyezkedett el az ókorban az Apollón szentély, az Agios Nikolaos mellett.

** 

És ott marad évmilliókkal később, sőt, én sem próbálom kiszedni kráteréből, affrancba!

*** 

Tényleg borzalom, iszonyat, döbbenet, nyekergés és vonyítás, kaotikus hangcsúszka,

 ami elképesztően tetszik a hallgatóságnak, minden zeneszám végét ováció fogadja. :)

****

Ellentétben a pincérekkel, ő tutira nem járt még Pesten, sőőőt, azt sem tudja, hol van.

Lassan

véget ér a nyaralásunk. Tulajdonképpen már mindazt megnéztük, amit akartunk, csak 
a Profitis Ilias marad ki végleg. Mivel erre is terveztünk egy napot, most lett plussz 24 óránk,

 amitől úgy érezzük, naggyon ráérünk, még egyszer visszamehetünk a kedvenc strandunkra.

Ahogy Adamas alatt autózunk, Kanava kikötőjében megpillantok egy hatalmas teherhajót. 
Mi ebben a különös? Láttunk már ilyet, nem is tudom, hányat...

A neve az, ami megállásra késztet és kicsal az első ülésről.

Karpathos.

Májszvítkarpathos.

Milosz sosem foglalja el helyedet a szívemben.

Szóval sietünk Firiplaka felsőre, izgatottan lesem a homokot,

van-e rajta lábnyom? Szerencsére nincsen,

ma is miénk a barlangocska

és előtte

a sziget legfinomabb szemcséjű homokos strandja.

Már nem húzom kelletlenkedéssel az időt, gyalogolok befelé,

minél hamarabb érjek a sziklánkhoz, aztán lebegek, fürdök, úszok, 

már levegőt is tudok venni olykor, a halacskák elismerően követnek.

Hihetetlen gyorsan múlik az idő,

jócskán fölöttünk jár a nap, amikor utolsó párat kattintok

a partnak ezen a szakaszán.

Elérkezett a búcsúzás ideje: sem Firiplakára,

sem a kedvenc pékünkhöz többé nem jövünk. Mintha tudná ezt a kis üzlet is, 

ma ránk vár a legtutibb hely, a hintaágy. S míg ringatózunk benne, szentül megfogadom, 

ha legközelebb görögibe visz a jó sorunk, azt a nyarat egy ilyen pékségben fogjuk kezdeni. 

Ráérősen, szemlélődve, akklimatizálódva.

Utoljára sétálunk Adamas utcáin, mindegyik Vénusz itt marad, akármilyen jó a píárja.

  

Ismerjük lassan Plaka minden zegét és zugocskáját,

 

a tengerpartról hozott legszebb köveit,

már oesemend nélkül megyünk keresztül a városkán,

épp arra, amerre tegnapelőtt jártunk,

csak ennél a táblánál nem balra, hanem jobbra fordulunk.

A tengerpartot szeretnénk megközelíteni,

egy régi-régi utcán,

kőtörmelékek halmazán.

Cserépedények darabjai* hevernek előttünk mindenütt.

Mellettünk az a márványoszlop, amit a Profitis Iliasról láttunk.

I. e. 1100 körül, Fylakopi pusztulása  után lakosai a dór telepesekkel közösen építették itt fel 

új városukat, az ősi Klimát. A település a Klimatovouni, a Profitis Ilias és a Pyrgianti dombjai

 között helyezkedett el, a mai Klima fölött, Tripiti és Plaka alatt. Erről a védett területről

 könnyedén szemmel lehetett  tartani a sziget öblébe érkezőket, így lakói 

az esetleges támadásokról is időben értesültek. 

A várost a tengerig húzódó falakkal erősítették meg. Volt saját kikötőjük, tornatermük, 

színházuk, vízvezetékük, piacterük, szentélyeik és temetőjük. Még saját ábécét is fejlesztettek maguknak. Gyönyörű, gazdag, hatalmas, virágzó város volt, fejlett kézműves iparral.

A perzsa háborúk idején, csak úgy, mint a többi görög,  felvették a harcot a perzsákkal szemben. 

A peloponesszoszi háborúban viszont igyekeztek semlegesek maradni, nem voltak hajlandók 

részt venni a déloszi szövetségben. Emiatt i.e. 626-ban az athéniek 60 hajón 2000 katonát küldtek 

a szigetre, de a jól fegyverzett katonaság sem volt képes a szigetet meghódítani. Tíz évvel később

 3000 katona mintegy két éven keresztül ostromolta Miloszt, mire el tudta azt foglalni. A várost

 elpusztították, a férfiakat megölték, a nőket és a gyerekeket rabszolgának adták el. 

I.e. 403-ban, a perzsák győzelmével záruló háború után a mészárlásokat túlélők 

visszatértek a szigetre, hogy újjáépítsék lerombolt városukat.

A római megszállás idején a sziget rohamos fejlődése ásványkincseinek 

és kereskedelmének köszönhető. 

Virágzó művészeti élettel rendelkezett abban az időszakban a város, 

figyelemre méltó szobrok maradtak fenn abból a korból.

Klima, a sziget akkori fővárosa, az 5-6. században a folyamatos kalóztámadásoknak 

és földrengéseknek köszönhetően semmisült meg végérvényesen. 

Ennyi a kövek meséje.

A parthoz vezető út egészen ép maradt.

és ha szűrőt használnék, most lenne egy tökéletes képem

Agios Nikolaosról.

A kápolnát 1871-ben említik először, de feltételezések szerint jóval korábbi eredetű.

Nézem az ikont és azt képzelem,

talán épp itt** kötött ki Pál apostol

- ha ugyan kikötött.

Az épület környéke telis-tele van a letűnt korok emlékeivel.

A hevenyészett támfal számomra igazi aranybánya.

Edényfülek, mázas kerámiák tömkelege kerül a kezembe, keresni sem kell.

Hosszas tipródás után megválok a legtöbbtől.

Csend van itt, békesség és Miloszon sehol máshol nem érzett nyugalom.

Fölöttünk, a Profitis Iliason megjelennek az első láblógázók,

 

itt mi vagyunk csak, ketten.

Az ő arcát meg az enyémet simogatja szelíden

a lenyugvó nap sugara.

 

Antimilosz szigete előtt Afrodité évezredek óta

ezzel a látvánnyal tér nyugovóra esténként.

Mennünk kell,

a szürkület elnyeli a színeket.

Mire felérünk Plakába, teljesen besötétedik.

Csak a hol ragyog ránk fogyatkozottan.

Napzáróul megkóstoljuk a koufetot, ami egy tökből, mézből, cukorból és pirított 

mandulaszeletekből összerottyantott, fahéjjal és vaníliával ízesített esküvői édesség.***

Édes az élet tőle, mézédesnél is mézédesebb.

*
Azóta tudom, mindenre használták az ókorban ezeket a darabkákat, hááát...

**

Itt, ha a part mentén balra lemennénk, meggyőződhetnék arról, mi az a furcsa, fehér,

 fejformájú képződmény, ami csak itthon tűnik fel nekem.

***

Hidegen tálalják, állaga dzsemmes, az édességen kívül nincsen jellegzetes íze. Jobban jársz, ha üvegben
 megveszed és majd egyszer, otthoni télidőn, Miloszról merengve, bekanalazod, akkor biztos ízleni fog.